Tegnap, módosított időpontban, délután háromkori kezdettel, került sor a Szentkirályi utca 10-beli "tiszta víz öntésre", abba a bizonyos pohárba. A Rév8 Zrt. és a tervező Újirány Csoport képviselői, akik a tavalyi Belsőudvar Pályázat nyertesét a tervezés és kivitelezés folyamatában végigkísérték, ott voltak, de sajnos, az idei nyertes épület, a Horánszky 1-ből senki nem tudott eljönni. A Szentkirályi 10-ből a tulajdonosok három frakciója képviseltette magát, ami lehetővé tette, hogy a nézetkülönbségek most is kiütközzenek. Mivel ennek az összejövetelnek alapvető célja éppen az volt, hogy a tanulságokat próbáljuk leszűrni az elkövetkezendő pályázatokra nézve, az ellentétes nézetek felszínrehozatalának itt és most a legjobb alkalom kínálkozott.
Mindemellett, engem kezdettől a zsűriző, közpénzt-osztó Rév8 Zrt. és az Újirány Csoport szerepe, a döntéseket hozó mechanizmus érdekelt, így a beszámolómat is ezzel kezdeném, bár ez csak nyomokban és később derült ki. Tehát a tavalyi pályázaton összesen 3 társasház vett részt, a nyertes Szentkirályi 10-en kivül mindmáig nem tudom, hogy ki volt a másik kettő. Vagyis, erről és az idei pályázat résztvevőinek munkáiról máig nem született valamilyen összefoglaló, értékelő, útmutató a továbbiakra nézve - ez igen nagy hiba. Nem tudom, hogy tavaly, az a másik két pályázó miként fogadta a háromsoros értesitést, de engem, kifejezetten ez dühített fel - első körben. Különösképpen azért is, mert az ötletgazda Tihanyi Dominika tájépítész a közösségi tervezés fontosságáról beszélt - elvileg egyetértünk, de a gyakorlatban éppen ez döcögött a leginkább.
Az idei pályázatra öt anyag érkezett - most, mint valami titkot tudtam meg, holott ezt a döntés indoklásába bele kellett volna venni. Tehát nem ötven vagy száz társasház versenyzett azért a kétmillióért, hanem csak 5 ! Nem hiszem, hogy különösebb nehézséget okozott volna egy A4-es lapon közölni mind az öt résztvevővel, hogy mely társasházak pályáztak, mivel, és ezek alapján miért született az a döntés, ami. Ehhez, a zsüri egyik résztvevőjének kemény fél órás munkája elég lett volna, ha a közösség-építő munkát a révesek komolyan vennék. Egy ilyen, a közpénzek odaítésének indoklásával megszerkesztett levél rengeteg negativ indulatot megspórolhatott volna. Hogy ezt mégsem tették meg, az világosan érzékelteti azt a paternalista hozzáállást, amit a demokrácia 20. évében sem képesek egyesek levetkőzni. A zsűri tagjaiban tudatosodni kellett volna, hogy nem játszhatják a pénzosztó nagyúr szerepét, aki a sajátját arra költi, amire kedve tartja, hanem az ő szerepük a közpénz odaítélésének szolgálata - erről pedig a nagyobb közösségnek is kötelességük lenne beszámolni. Nem a polgármesternek, hanem a közösségnek!
Az idei pályázat résztvevői voltak tehát: Reviczky u. 7. , Mikszáth tér 2, Mikszáth tér 4, Horánszky 1, Bródy 17. Megvallom, a Reviczky 7-ről nem sokat tudok, a Mikszáth téri házak közös képviselete minden bizonnyal jól informált volt, hogy milyen pályázatot nyújtottak be, azt nem tudom. Mindenesetre, a résztvevők számát roppant alacsonynak tartom, és ezt sem a társasházak érdektelenségében, hanem az alulinformáltságukban látom.
A tegnapi megbeszélésen úgy tűnt, hogy abban egyetértettek a résztvevők, hogy a pályázat kiirása elég szerencsétlen, azáltal, hogy a programalkotást, a tervezést és a kivitelezést összemossa.
Az esélyesek házon belüli stábja szakemberekből állt, holott ennek nem szabadna kritériumként szerepelni - az a társasház is jogosult kellemes belső udvarra, ahol nem lakik egy épitész, PR -szakember vagy városgazdász. Ha valóban azt akarja a pályázat kiirója, hogy a belső udvarokban kellemes közösségi tér jöjjön létre, akkor szét kell bontani a pályázatokat az átalakulás három szakaszára. Szakismeret kell magához a programalkotáshoz, különösen, ha azt a közösségi tervezés kereteiben csináljuk.
Magyarul: a kétlépcsős pályázat első üteme az, hogy egy társasházi közösség hajlandóságot mutat arra, hogy a belső udvarán valami más legyen , mint ami most van. A programalkotás olyan szellemi munka, amelyben a szakemberek csoportja (építész, tájépítész, szociológus, stb) a közösség tagjainak az igényeit felméri, a szakmai szűrőn keresztül egy keserves és hosszú folyamat során programmá pontosítja. Ennek az időigénye több hónap is lehet, sőt kell is legyen, hogy a kialakult programot mindenki elfogadja - nem kell mindenkinek teljes mellszélességgel részt venni ebben a munkában, de minden lakó ellenkezését le kell gyűrni, mégpedig nem parancsuralmi módszerekkel, hanem meggyőzéssel.
A program akkor jó, ha a társasházban élők aktivan vagy passzivan támogatják. Amig ez nem teljesül, teljesen értelmetlen továbblépni. Az a környezet, amelyet egyes lakók "torkán lenyomnak" rohamosan amortizálódik. Lásd azokat a köztereket, amelyek viharos gyorsasággal tettek tönkre Budapesten - Gödör, Király utca, stb.
Ez a szakasz a szakember részéről kemény munka, amit meg is kell fizetni - ki kell mondani nyiltan, hogy a közpénzt nemcsak homokra és burkolatokra szabad költeni, hanem arra az intenziv szellemi munkára, ami egy programalkotással együtt jár.
Tehát, ha az önkormányzat képes a belső udvarok humanizálására pénzt biztositani, bármilyen forrásból is legyen az, akkor egy olyan pályázatot indithatna, amelyben nem egy nyertes van, hanem egyszerre legalább 10, amely közösségek anyagi támogatást kapnak, hogy megfelelő programot alkothassanak. De itt is kell legyen egy fontos kitétel. Nem lehet árukapcsolás! Igaz, a Belső Udvar pályázat első két pályázata fölött a Rév8 Zrt. és az Újirány Csoport bábáskodott, hiszen az ötletgazda Tihanyi Dominika tájépítész, de éppen a kisérlet kudarcelemei tanítanak minket arra, hogy közösségnek abban is szabad kezet kell kapnia, hogy milyen szakértőkkel dolgozik együtt. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan házak, ahol lakók között van olyan szakértő, akivel eleve jobb az összhang, mint egy külsőssel - vagyis, sem az, hogy van, sem az, hogy nincs a háznak szakértője, nem szabad, hogy előny, vagy hátrány legyen. A mostani, kétmilliós keretből tiz ház kezdhetne dolgozni a programon...
Mivel a programalkotás időigényes és keserves munka, a pályázat második lépcsője bővel lehet a következő évben, amikor már azok a házak pályáznak, akiknek van saját, koncenzuson alapuló átalakitási programjuk. Persze, lehet olyan ház, amely az első fordulóban nem vett részt, vagy nem nyert, de önerőből mégiscsak készített egy közmegegyezéses programot - természetesen, ők is részt vehetnek a pályázaton, amely a konkrét kiviteli terv elkészítésére és a kivitelezésre vonatkozik. Ez már súlyosabb összeg kell legyen, de abban az esetben, ha a résztvevők programjai megalapozottak a közpénz nem a levegőbe megy el, hanem valóban hasznos átalakitásokra. Itt sem tervezőt és lebonyolító mentort kap a nyertes pályázó, hanem pénzt, amit csak a program megvalósítására költhet, de maga dönt arról, hogy ki legyen a tervező, a kivitelező.
Mivel az egyes belső udvarok nagyon nagy eltérést mutatnak, nemcsak méretben, hanem a problémák, a tennivalók sokrétűségében is, egy nagyobb összeget, mondjuk 5 millió forintot, úgy lehetne kiosztani, hogy minden pályázó a programja költségeinek mondjuk felét kapja, és a másik felét közösségi munkával kell kipótolnia. Vagyis, ami szakmunka azt meg tudják venni, de mondjuk a kert talajának cseréjét, vagy komposztolást, saját erőből is fedezhetnek. Igy az a közösség, amely hajlandó maga is "kapanyelet" fogni, tenni azért, hogy környezete jobb legyen, hatékony segitséget kap a nagyobb közösségtől, ugyanakkor, a kisebb és nagyobb projektek is ugyanolyan eséllyel vehetnek részt a versenyben - a közpénzt pedig a leghatékonyabban lehet felhasználni.
Nyilvánvaló, hogy a kritikámat nem fogadják tapssal a jelenlegi mentorok - hiszen az, hogy most a közpénz felett ők rendelkeznek valójában, igy kicsúszik a kezükből. Sőt, a zsűrizés titokzatosságát is elfelejteném: a pályázat legyen nyitott, az első és a második fordulóban is! A Palotanegyed közkedvelt Mikszáth terén megtartott paravános kiállításon az itt lakók szavazzanak arról, hogy ki érdemli meg az első és a második fordulóban is az adófizetők pénzét. A mai korrupcióval terhes világunkban a legjobb elejét venni a gyanusitgatásoknak, az esetleges csókos kapcsolatoknak. Legyen minden annyira nyitott és átlátható, hogy senkinek még véletlenül se jusson eszébe az, hogy nem a legmegérdemeltebbek nyertek.
