Nos, tegnap délután 5-től este kilencig tartott a közgyűlés, amelyen végülis újraválasztottak. A közösségi helyiség zsúfolásig megtelt, de a harc a meghatalmazásokkal felszereltek és jelenlévők között meglehetősen éles volt.
Számomra a legszomorúbb tanulsága ennek a közgyűlésnek az volt, hogy a ház érdekében végzett munka egyesek szemében egyáltalán nem számít. A döntés hasznossága és előremutató volta sem, hanem csak az, hogy minden le legyen papírozva. Nem az a lényeg, hogy mi lesz a házunkkal, hanem az, hogy a társasházi törvény minden betűjét 100%-osan betartsuk - a jogalkotó szándékától függetlenül is.
A közgyűlés üzenete számomra az volt, hogy "legyél semmilyen", ne lógj ki a sorból, ne legyenek ötleteid, tedd azt, amit megszoktak az emberek, ne újítgass, ne akarj semmit. Tíz hónappal ezelőtt, amikor először megválasztottak IB-elnöknek, azt hittem, hogy ebből a házból a belvárosi rehabilitáció mintapéldáját lehet megalkotni - jobbá tenni az épített környezetünket és egymásért szolidáris közösséget alakítani. Ma már nem vagyok ebben biztos. Mérgezett földet nehéz kivirágoztatni. Azokért, akik tegnap bizalmat szavaztak nekem, erőm szerint megteszem a maximumot, bár tudom, hogy a belső viszály eleve lehetetlenné tesz majd egy sor tervet.
A tegnapi közgyűlés modellszerűen bemutatta, hogy miért nem képes ez a ház, ez a város, ez az ország kihasználni az adottságait, ütemesen fejlődni, miért késünk le minden előrevivő esélyt. Száguldó vonatok közt baktatunk komótosan, és aki gyorsítani akarja a lépteit, azt mindig akad, aki hátbaszúrja.
Az elmúlt két hónap számomra olyan volt, mint egy vesszőfutás, és tisztában vagyok azzal, hogy az ostorok mindig készen állnak majd az ütésre, bármit is teszek. Azok a kibuc-alapítók jutnak az eszembe, akik puskával a vállukon dolgoztak a földeken - vetettek és védekeztek egyszerre. Dacoltak a rombolás erőivel és rendületlenül alkottak, mert meggyőződésük volt, hogy az igazság az ő oldalukon áll.
